A va'ros szive: 2. re'sz - Havanna

A következő pár napban próbáltam figyelni a rendőrségi híreket, és minél több időt tölteni a Blaha környékén, hátha megtudok valamit, de nem jártam sikerrel. Sokat lamentáltam azon, hogy hogyan találhatnám meg Lilit, hiszen nem tudtam se a telefonszámát, sem az e-mailcímét, se azt, hogy hol lakik, vagy hol van gyakran, de még csak arról sem volt semmi fogalmam, hogy kik a barátai. Végül csütörtökön történt valami, ami végre reményt adott.
Reggel fáradtan baktattam az iskola felé, amikor az aluljáró mellett megláttam több rongykupacot, amikről kicsit közelebb érve kiderült, hogy a punkok. Azok a punkok, akikkel a múltkor Lili is beszélgetett, és gondolatban lehülyéztem magam, hogy ez eddig nem jutott eszembe! Páran már ébredeztek az esti tivornya után, az egyikük a korlátnak támaszkodva cigizett, és legalábbis kommunikációképesnek tűnt, úgyhogy félénkségemet úgy-ahogy leplezve közelebb léptem.
– Szia! Lehetne egy kérdésem?
– Nem térek meg, haver. De nincs véletlen cigid vagy ilyesmi?
– Nem sajnos nincs, de nem térítő vagyok.
– Hát? Szocos?
– Nem, én… Lilit keresem. Tudod, azt a lányt…
– Lilit? Á, tudommá, te vagy az a fura srác, aki olyan hülyén öltözik! – Egy pillanatra elgondolkoztam a helyzetemen, és azon, hogy ezt egy félig borotvált, a maradék haját lilára festő, cowboycsizmás fiú mondja nekem, akinek a hátára temperával van felfestve, hogy „SEGGBE”. Úgy tűnik, a furcsa egy nagyon szubjektív kategória. – Hé, srácok! A ficsúr Lilit keresi! Na?!
– Lililililililililililililili – motyogta ugyan az a srác, mint a múltkor, de a többiek bágyadt kacajra fakadtak, vagy aludtak tovább.
– Lilit nem szokták „keresni” – mondta a srác, és annak ellenére, hogy az előbb cigit akart koldulni tőlem, egy teli dobozból húzott elő két újabb szálat. Mindkettőt a szájába dugta és meggyújtotta, majd az egyiket felém nyújtotta. – Nesze. Ha tényleg Lilit keresed, akkor ez kelleni fog.
Eléggé vonakodtam a számba venni valamit, ami előtte ennek az alaknak a szájában járt, de nem tehettem mást, kellett az információ. Elfogadtam hát, és legnagyobb meglepetésemre a szál még csak nyálas sem volt.
– Miért, Lili ennyire megrázó?
– Neked csak tudnod kéne, öcskös – felelte.
– Tudod, hogy hol van most?
– Gondolom alszik. – Egy darabig csak békésen pöfékelt, a szemei egyáltalán nem azt tükrözték, amit egy félig-meddig utcán élő, másnapos kölyökének kellettek volna. –  Mint ahogy azt te is tudod. Miért kell neked Lili?
– Az utolsó találkozásunkkor… elszaladt előlem.
– Hát azt meg tudom érteni.
– És lenne még vele megbeszélni valóm.
A punk az arcomat fürkészte, talán azt figyelte, hogy milyen ügyetlenül szívom a cigarettát (nem volt benne túl nagy gyakorlatom), talán azt próbálta meg kitalálni, mit akarok Lilitől.
– Úgy látom sejted, mekkora szarba készülsz éppen nyúlni, de te magad sem akarod elhinni.
– Arra gondolsz, hogy Lili…
– Igen?
– Lili egy vámpír, igaz?
A punk hosszan fújta ki a füstöt, ha egyébként nem viselt volna több centi hosszú szegecseket a vállán, azt mondanám, hogy sóhajtott.
– Tudod, te egy igazán zakkant ficsúrnak tűnsz, akinek hiába mondanám, hogy menjen haza, és felejtse el azt a csajt. Az a biztos, hogy Lili és bandája veszélyes,és hogy nem akarsz a közelükben lenni naplemente után. És igen, mondanak olyanokat, hogy vért isznak – emberi vért. De fingom sincs, ebből mennyi igaz.
– És hol találhatom meg őket? – kérdeztem. Ittam a szavait, felvillanyozott, hogy ha csak részben is, de igazolta a gyanúmat, és nem csak Liliről tud, de talán a Deák téri sötét emberekről is.
– Fényes nappal van, most nem fogod őket megtalálni.
– És este?
– Hm… Gyere vissza este, ha nem itt leszünk, akkor a Ferencieken, vagy a Blahán… nem, a Blahán mégsem. Keress engem, és én majd segítek neked megtalálni Lilit. A nevem Havanna– a Hakapeszi maki után kaptam.

Tanítás után, hat körül újra kimentem az Astoriára, ahol a punkok már messziről integettek, és előre kiabáltak, hogy Havanna az aluljáróban van, úgyhogy nem is pocsékoltam az időt, rögtön a lépcső felé kanyarodtam. Messziről észrevettem a fiút, lila haja szinte világított az aluljáró homályában. A föld alatti tér közepén, egy oszlop tövében ülő, szélesen gesztikuláló hajléktalant hallgatott, de amikor észrevette, hogy lassan közelebb somfordálok, intett, hogy menjek nyugodtan. Hamarosan a férfi hangját is ki tudtam venni:
– Mos’ monnya meg, monnya meg! Há’ mintha legalábbis én tehetnék rólla. Nem is nagyon akaródzik mán a Blahára menni, tudja. Mer’ amit a biztosurak csinának, na, annak nincs határa. Naponta négysze’-ötsző’ ellenőriznek, azt monnyák, hogy kábszert keresnek, kérem, hát itt lennék, ha lenne arra pénzem?! Azt monnyák, azért, mert a Józsi, Isten nyugosztalja, na, hogy a Józsinak volt telebököldve a könyökje, azt monnyák, lőtte magát. Pedig nem, ismertem is, jövő héten kezdett vóna egy építkezésen, tisztességes embör volt szegény, nem vót az drogos…
Sose hallottam még hajléktalant összefüggően ennyit beszélni. Kicsit megijesztettek a heves kézmozdulatai, de úgy tűnt, Havannának teljesen természetes, ezért megpróbáltam úgy tenni, mintha nekem is az lenne. Amikor hümmögött, én is töprengve néztem, amikor bólogatott, bólogattam én is.
– Köszönöm szépen, Zsolti bácsi – mondta végül, megrázta a férfi kezét, és a katonai táskájából két, cicás szalvétába csomagolt szendvicset vett ellő, és a férfinak adta.
Zsolti bácsi még egy ideig hálásan kiabált utánunk, én pedig csak szó nélkül követtem Havannát. Sejtettem, hogy arról a halálesetről beszéltek, aminek mi is tanúi voltunk, de nem tudtam, hogyan kéne rákérdeznem.
– Anyám csinálta – mondta, és én hirtelen nem tudtam, mire gondol. – Hiába vagyok huszonhárom, nem tudom lebeszélni róla. És nem is valami jók… Na, meg a geci szalvéták…
Aha, a cicás szendvics. Igazság szerint annyi furcsaság vette körül mind Havannát, mind Lilit, hogy ezen nem akadtam meg különösebben.
– Hétfőn a Blahán – kezdtem tétován, mire különösen rám villantak karikás szemei. – Ott voltunk mi is, Lilivel. Akkor szökött el.
– Megijedt, hogy lebukik – bólintott Havanna. – Hallottad, mint mondott az öreg? A tűnyomokról.
– Fognyomok voltak? – kérdeztem izgatottan.
– Fogadni mernék.
– De akkor a rendőrség – vetettem közbe –, miért egy dílert keres, nem pedig a vámpírokat? Miért a hajléktalanokat ellenőrzik, ha látják, hogy azok nem tűnyomok?
– Talán hogy meglegyen a látszat.
– De ez az egész úgy került be a hírekbe, hogy az a szerencsétlen megfagyott. Senki nem kérné számon…
– Tényleg? – csodálkozott Havanna. – Nem szoktam híreket olvasni, de ez fura.
Rágyújtott két szálra, éppen, mint a legutóbbi találkozásunkkor, és nekem adta az egyiket, miközben egyre közeledtünk a Deák térhez. Reménykedtem benne, hogy megint ott lesznek a fekete ruhás alakok, de semmi említésre méltót nem láttunk, csak a szájharmonikázó hippit, és a lábainál fekvő, subával takarózó nőt, éppen, mint legutóbb.
Havannával a tér szélén álltunk, és egy ideig csak bámultuk az embereket, ahogy látszólag céltalanul nyüzsögtek, mindenki valahonnan valahova akart eljutni, kivéve minket.
– Fogalmad sincs, hol vannak, ugye? – kérdeztem.
– Naná, hogy nincs. De senkinek nincs. Én itt láttam őket egyszer…
– Egyszer én is.
– De máshol nem igazán. Csak szóbeszédek vannak. És eltűnések vannak. És razziák vannak, de a yard sem tudja, mit keres. És az a fíling, tudod, hogy a csövesek, meg mi, meg mindenki, aki kint van éjjel, fél egyedül maradni. De nyugi – mondta, amikor észrevette, ahogy elsötétedik az arcom. – Megtaláljuk őket, és Lilit is.
Átmentünk a Deák téri parkba, és vagy fél óráig kóboroltunk a bokrok között és a szökőkút körül, bármilyen gyanús alakot vagy potenciális áldozatot keresve, de mindhiába. A nagyobb csapatokban iszogató, láthatóan nem rossz módú fiatalok nem jó prédák, ahogy Havanna mondta, mert őket keresik, ha eltűnnek.
Végül elindultunk végig az Andrássy úton, és Havanna végig arról beszélt, hogy egy ideje gyanította, hogy nincs minden rendben Lili és a társai körül, bárkik legyenek is.
– De hát a fiúkkal nem tudom megdumálni, és különben sem jönnének el velem éjjel, csak úgy, érted. Nem olyanok. Vámpírra vadászni? Itt? Hagyjál már. De te úgy gondolkodsz, mint én, és ez tetszik nekem!

Órákig tartó meddő keresgélés után hajnali három felé értem vissza a kollégiumba. A bejáratnál már láttam, hogy valaki éppen belép a liftbe, és mivel nem akartam lépcsőzni, és félő volt, hogy ha várnom kell, míg megfordul a lift, elalszom, odakiáltottam neki:
– Tartsd a liftet!
Átcsattogtam az előterem, és hálásan csusszantam be a fiú kinyújtott karja alatt.
Bálint volt az, ő is a kilencediken lakott, éppen a velünk szemközti szobában, és minden hétvégén átjártunk hozzá Counter Strike-ozni. Mint mindig, félhosszú barna haját egy hajpántként funkcionáló bőrszalaggal kötötte hátra, amitől eszméletlenül lányos lett az arca. Néha még a játékban is le tudtam győzni, szóval sose tartottam olyasvalakinek, akit komolyan kéne venni. Olyannak meg pláne nem, aki hajnalban jár haza.
– Hosszú volt az éjszaka? – kérdezte kajánul mosolyogva.
– Az.
– Csajok?
– Az. – Semmi kedvem nem volt a bájcsevejhez, de még csak a másodikon jártunk.
– Nem nézném ki belőled, hogy egész éjjel bulizol – mondta.
– Én se belőled. – Ötödik emelet.
– Akkor egy cipőben járunk – kacagott. Én a lift oldalának dőlve vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó.
Nem, mintha nem akartam volna megbeszélni valakivel a dolgot, elpanaszolni, hogy Lili elhagyott, és hogy még Havanna sem bukkant a nyomára – meg persze, hogy valószínűleg vámpírok járnak odakint a budapesti éjszakában. Valakinek el akartam mondani – de nem Bálintnak.
Zolinak esetleg… el is határoztam, hogy ha ébren lesz, elmesélek neki mindent.
De nem volt ébren. Gyorsan én is ágyba bújtam, és elalvás előtt azon merengtem, vajon igazat mondtam-e Bálintnak, tényleg Lili miatt csinálom-e ezt az egészet. És azon, hogy mekkorát tévedett a fiú, amikor azt mondta, hogy egy cipőben járunk.

Péntekenként nem volt órám, így általában a könyvtárban szoktam tölteni a délelőttöt, de aznap délig aludtam, és senki nem keltett fel. Ebéd után átmentünk a srácokkal kockulni a szomszédba, oda, ahol Bálint és a szobatársa, Gergő lakott. Tulajdonképpen egészen jó voltam, magamhoz képest persze, Bálinttal holtversenyben voltunk utolsók. Mégse tudtam annyira élvezni, mint máskor, mert csak Lili járt a fejemben. Fél öt körül már alig bírtam a játékra figyelni, ezért egyre-másra lőttek le a többiek, ám ekkor Bálint barátságosan a hűtőre mutatott.
– Van benn energiaital, ha gondolod. Tudom, hogy hosszú volt az éjszaka.
Hálásan somfordáltam a hűtőhöz, ami a koleszos élethez mérve túlságosan is tömve volt. Az viszont, hogy az alsó rekeszt kibélelték alufóliával, hogy ne látsszon át, és Bálint nevét ragasztották az oldalára, egyáltalán nem volt furcsa – elvégre koleszban laktunk. Kivettem egy üdítősdobozt az ajtóról, és visszaültem játszani, türelmetlenül számolva a perceket, míg újra Lili keresésére indulhatok.
– Lassan mennem kell – nyögtem, amikor végre öt óra lett.
– A könyvtár már bezárt – ugratott Gergő, de Zoli leintette.
– Ugyan már, hát nem mondtam még? Csongorból ember lett – egy lányhoz siet ennyire!
– Naaa… – hördültek föl a többiek egyszerre.
– Gratulálok – mondta Bálint. – Milyen a lány?
– Hát igazából… – próbáltam szabadkozni, de Zoli gyorsabb és lelkesebb volt.
– Nem fogjátok elhinni! – lelkendezett, még a játéknak is hátat fordított, csak hogy lendületesebben tudjon mesélni nekünk. – A lány olyan bölcsészfélének néz ki…
– A Közgázon tanul – vetettem közbe, de ez senkit nem érdekelt.
–… és talpig feketébe öltözik, és ijesztőre festi a szemeit. Tudjátok, az a fajta, amelyik olyan, mintha most mászott volna elő egy kriptából. Egy igazi vámpír.
– Dehogy is – mondtam, de Bálinték kuncogása addigra már megállíthatatlan volt. Arról viszont, hogy Zoli hogyan tudott ilyen jól ráérezni a problémámra, fogalmam sem volt.
– Akkor biztos jól tud szívni – hahotázott Gergő, de valahol megkönnyebbültem, hogy a fiúk poénra veszik.
– És mondd – fűzte tovább Bálint megértő mosollyal. – Hol találtál pesten szellemjárta várromot? A vámpírok ilyen helyeken élnek, nem?
– Igazából egy kocsmában találkoztunk. Az Andersenben.
– Tulajdonképpen – mondta gondolkodón félrebillent fejjel –, lehetne sokkal rosszabb is.
Visszamentem a szobámba, és csináltam egy szendvicset meg teát, hogy legyen nálam, ha éjjel megéheznék. Közben persze reméltem, hogy reggelre már nem lesz szükségem ilyen evilági, emberi táplálékra. Reméltem, hogy ma nem csak sikerrel jár a kutatás, és végre újra megpillanthatom Lilit, de talán a többi vámpírt is megtaláljuk, talán Valentint is, és akkor valóra válhat az álmom, amit oly régóta…
– Bemehetek veled a városba? – kérdezte hirtelen Bálint, észre sem vettem, mikor jött utánam. – Tudod, nekem is randim lesz, szóval…
– Persze, mehetünk. – Nem örültem neki, mert ha Lilivel nem is, de Lili gondolatával szívesen maradtam volna egyedül, de mit mondhattam volna? Bálint amúgy is olyan szerencsétlenke volt, nem akartam gonosz lenni vele.
Engem hajtott az izgalom, és ő se cihelődött sokáig, percek múlva már a megállóban vártuk a 233-ast. Bálint közben végig a barátnőjéről beszélt, én pedig nem kérdeztem vissza, pedig voltak homályos részletek. A lány ugyanis, akihez indult, az elbeszélése alapján magas volt, hosszú, szőke hajjal, darázsderékkal, dús keblekkel, amiket általában csak egy agyonfeszített fűző takar – a legkevésbé sem volt valószerű. Nem akartam megbántani Bálintot, de végig az volt az érzésem, hogy hazudik. Aztán amikor rátért, hogy szerinte, akárcsak az én „barátnőm”, az övé is vámpír, hát nem bírtam tovább.
– Te szórakozol? Mármint ezt csak kitaláltad, igaz?
– Naná – vonta meg a vállát. – Hogy jobban érezd magad.
– Kössz…
– Meg tudod, Eszter nem is az a fajta… – Ezután leginkább erről az Eszter nevű lányról mesélt, aki, bár sokkal visszafogottabb volt, mint az első verzió, még mindig nem esett a hihetőség határai közé. Én türelmesen hallgattam, de belül csak Lilin merengtem, és valamin, amit Bálint talán poénból, talán véletlenül mondott, nem lévén fogalma arról, mekkora ötlet: a kísértetjárta várrom.

Az Astoriára érve rögtön feltűnt valami: a punkok nem voltak sehol. Havannával ide beszéltük meg a találkozót hatra, de itt, legalábbis a felszínen, senki nem volt. Szorongva másztam le az aluljáró lépcsőjén, és a kényelmetlen érzés csak fokozódott, amikor láttam, hogy az aluljáró is csaknem „üres”. Mármint persze, járókelőkkel tele volt, mint mindig, de a lényeg, az őrült sodrás kis, mozdulatlan szigetei mind hiányoztak, nem voltak se kéregetők, se tértők, se hajléktalanok, vagy árusok. Jobb tervem nem lévén a valahonnan valahova siető emberfolyamba vetettem magamat, és legnagyobb megkönnyebbülésemre meg is pillantottam Havannát az éppen zárni készülő pékség ablaka előtt.
– Észrevetted te is, ugye? – kérdezte, hátát a pékség melletti faldarabnak vetette, és nekiállt széttrancsírozni egy pogácsát. – Hogy eltűntek.
– Igen. Mi történt?
– Félnek – felelte. – Van is miért. Zsolti bácsi, akivel a múltkor beszéltünk, tudod…
– Meghalt?
– Ma délben húzták ki a Dunából, állítólag kábszer. Tűnyomok a könyökhajlatban…
– „Tűnyomok” – morogtam. Súlyt éreztem a vállaimon, de nem akartam belegondolni, miért.
– De ő nem olyan volt, érted?! Ismertem ekkora korom óta!
– Részvétem – dünnyögtem.
– Csak tudod, mit tesznek a zsaruk, amikor megdöglik egy hobó? Hát pont az. A büdös nagy semmit.
Még soha senkit nem láttam ennyire elkeseredettnek, pedig rövidke ismertségünk alatt Havanna nem olyannak tűnt, akit könnyű meghatni.
– És a többiek? Odaföntről? Nekik ugye semmi bajuk?
– Nem, nincs. Hazaküldtem őket, mert úgy biztonságosabb… de nem mindenkinek volt hova menni. Kecske például csak átköltözött az Őrsre, Duna meg visszautazott Miskolcra a szüleihez.
Talán bátorítanom kellett volna, de nem ment, mert csak akkor értettem meg, miért segít nekem Lili keresésében. Egyáltalán nem érdekelte, hogy én mit akarok, vagy hogy Lilivel mi történik, ő csak bosszút akart állni Valentinen és bandáján. Talán még Lilit is azért édesgették maguk közé, hogy elvezesse őt hozzájuk, vagy talán még rosszabb: rajta akartak bosszút állni a gyilkosságokért.
Egyelőre nem adtam hangot a sejtésemnek, helyette felvetettem, hogy ma mehetnénk a Budai Várba kutatni, mert a vámpírok rendszerint kísértetjárta várromokban élnek, és a környéken az egyetlen ilyen épület a Vár.
– Nem is rossz ötlet – mondta Havanna, és már indultunk is le a metróba.
– És mióta tart ez…? – kérdeztem, visszatérve az előző gondolatmenetemre.  Nem zavart, hogy a metrón mennyien hallhatják, amit mondunk, mert bár hallják, de nem fogják fel.
– Nem tudom – mondta. – Nem tudom. Ne gondold, hogy szar szemét alakok vagyunk, de néha tényleg vannak idekint drogosok. Néha tényleg tűszúrás az a tűszúrás, és az ember nem fog gyanút, amíg nem egy közeli ismerősével történik meg. Nem is gyanakodtam semmire, amíg Lili meg nem jelent köztünk. Ő elmondott mindent, amit tudott, és a többiek nem hittek neki, azt hitték, hogy gombázik, vagy valami, de ez nem zavart minket. De onnantól kezdve figyeltem, kik tűnnek el, és kik kerülnek elő „tűnyomokkal”.
Lassan kezdett összeállni a kép Lilivel kapcsolatban. Eddig is sejtettem, de most Havanna megerősítette, hogy Lili menekült. Talán Valentintól félt, talán en bloc az egész vámpírizmustól, ki akart ugrani, ott akarta őket hagyni, de ez talán nem volt egyszerű. Talán a társai nem engedték volna, talán ő maga is ódzkodott, ezért megkereste azokat, akikről biztosan tudta, hogy a legelszántabban fognak harcolni, ha hírét veszik a gyilkosságoknak: a punkokat.
Ezek szerint az, hogy Lili eltűnt, csak valami szörnyűséget jelenthet. Például azt, hogy a többi vámpír megtudta, mire készül, ezért eltüntették…
Mindennél jobban meg akartam találni a lányt.
Amikor a Batthyány térnél feljöttünk a föld alól, pont olyan érzésem volt, mint amikor fekete-fehér horrorfilmeket nézek, és téren álló templom látványa is éppen olyan volt, mintha egy klasszikusból montázsolták volna oda. A hideg fényeket csak kicsit tompította a Duna túlpartján álló Parlament, ami a vízből visszatükröződve olyan látványt nyújtott, mint egy steampunk űrhajó.
Ez a valószerűtlen érzés csak fokozódott, amikor pár utcával később megpillantottuk a téglából épült református templomot, ami kivilágítatlanul nyúlt a fekete éjszakába, végül menthetetlenül elárasztott mindent, mire a rakparton végre elértük a Halászbástyát.
Lélegzetelállító volt. Előttünk a lépcső úgy futott a magasba, mint azon a Led Zeppelin borítón, fölötte pedig a Vár, a Mátyás templom, és még ki tudja hány és milyen épület olvad össze azzá a hátborzongató sziluetté. Nem is értettem, miért nem jutott eszünkbe hamarabb ez a hely.
Szótlanul indultunk fölfelé a végtelen lépcsősoron, fejünk fölött a Halászbástya nyújtózkodott a kíméletlenül hideg fényű reflektor felé, ami valószerűtlenül kontrasztossá varázsolta teret, és mágnesként vonzotta magához az éji bogarakat.
Felnéztem, és nem tudtam hova lenni a gyönyörűségtől – a Mátyás templom harangtornyából éppen akkor lebbent ki két denevér, majd utánuk még egy és még egy, fölénk suhantak, és hangos szárnycsattogtatással kergetni kezdték a fényben keringő bogarakat. Úgy éreztem, valami nagyon ősi, bűnös és misztikus dolognak vagyok a tanúja, annak, ami Lili létezésének a lényege, az éjszaka esszenciája. Azt látom a szinte fekete-fehér kis téren, amit mindig is kerestem.
– Nézd – súgta Havanna, és a Halászbástya felé intett. Először nem értettem, mit kéne látnom, de aztán a kilátó egyik ablaknyílásában felderengett egy nőalak, két kezét két oldalt az ablakpárkányon nyugtatta, a Dunáról visszatükröződő halvány fény kirajzolta a kontúrjait. Hosszú pillanatokig mozdulatlan maradt, majd továbblibbent, az ablaknyíláson túlra, mögötte a levegőben egy zöld sál úszott.
– Lili – suttogtam, és minden különösebb hezitálás nélkül felrohantam a kilátó lépcsőjén, nem is sejtve, hogy csapda. Havanna vissza akart rántani, de nem ért el, utánam iramodott, de ahogy beértünk a kilátófolyosóra, mindketten megtorpantunk.
A kinti reflektor után itt bent a sötétség úgy nehezedett rám, mint az ólom, de akkor se láttam senkit, amikor a szemem már hozzászokott.
Csend volt.
Már éppen nekiálltam volna értetlenkedni, sőt méltatlankodni, hogy hogy veszíthettük el megint Lilit, amikor valami a halántékomnak csapódott, én meg tehetetlenül a falhoz tántorodtam. Hallottam, hogy Havanna felkiált, de akkor még egy ütés ért, ezúttal a gyomromnál. Összegörnyedtem, nem akartam küzdeni.